Döbbenet

Julcsi barátnőmet elkísértem egy szűrővizsgálatra. A vizsgálat eredményeként egy gyermekfej és egy alma nagyságú cisztát találtak a petevezetékén, melyet az orvos tanácsa szerint a lehető legrövidebb időn belül meg kell műteni. Mindkettőnket fejbe vágott a hír. 

- A fene enné meg! Hiába kínlódtam egy évet. Fegyelmezetten betartottam minden kemény kúrát, újraéltem, elviseltem, átalakítottam sok megrázó lelki emléket. Sanyargattam, takarítottam a testem, lelkem, s mégis meg kell műteni! Hiábavaló volt minden erőfeszítésem! .... Az orvos elmondta azt is, hogy készüljek fel arra is, hogy amennyiben felnyit, s olyan elváltozást talál, ami nem szolgálja az egészségemet, azt mind el fogja távolítani. Ugyan hogyan készülhetnék fel erre! Pár nap múlva megműt. - hangja gépies volt, miközben tempósan mentünk lefelé a hegyről.

- Legalább hamarabb túl leszel rajta, s várhatóan csak azt távolít el, ami feltétlenül szükséges. – mondtam csendesen.

- Az is nagy eredmény, hogy abból a sok cisztából, csak kettő maradt! De nem nagyon vígasztal. Baromira félek! Nagyon rossz emlékeim vannak gyerekkoromból a korházi magányosságról, az elhagyatottságról. Mindezt újra élni sem lesz könnyű, nemhogy avval tetézve, hogy újból megsértik a testem, s eltávolítják egy darabját.  Újra megcsonkítanak….

Elsápadva a hírtől, döbbenve hallgattam. Nagyon igazságtalannak tartottam, hogy ennyi kemény munka, ennyi kézzel fogható testi, lelki változás után az élet nem könyörült rajta.

- Azt természetesnek tartom, hogy én ki vagyok borulva, de te, miért vagy így elkeseredve? – fordult velem szembe hirtelen.

- Hogy miért? Mert végtelenül csalódott vagyok! – mondtam lehangoltan. Én voltam az, aki a lelki kínjaidat segített feldolgozni, s attól tartok, mégsem tettem meg mindent. Úgy látszik nem voltam eléggé ügyes, mert nem tudtam elég érthetően elmagyarázni azt, hogy az ember biológiai órája mindig felhívja a figyelmet a test vágyaira. Jelen esetben arra, hogy itt az ideje életet adni egy gyermeknek. Amennyiben nagyon tiltakozunk ez ellene az eszünkkel, azaz kizárjuk, anulláljuk ennek mind gondolati, mind fizikai esélyét, a szervezetünk akkor is megteremti torz gondolataink torz fizikai mását, azaz a valódi gyerek helyett eltorzult gyereket alkot, vagyis  miomát,  vagy cisztát hoz létre…

- Elmondtad! Megértettem! – mondta indulatosan ….  De én voltam az, aki ellentmondást nem tűrően, azt mondta, ha ezt a gyerek témát még egyszer szóba hozod, nem akarlak ismerni…

- Igen, de … talán erőszakosabbnak kellett volna lennem…

- Nem tudtál volna, hisz nem vagy olyan…. egyébként is, csak annyit tudsz nekem segíteni, amennyit hagyok. Ezt, én nem hagytam!  

- Jól értem? Felmentesz? Felmentesz az önvád alól?

- Fel, mert jó munkát végeztél. Te is, és a természetgyógyász is. Ezt az orvos többször is elismerte a leleteket látva, s valljuk be, ez sem szokványos. Be kell látnod, hogy nem vagy mindenható!

- Bár az lennék!

- De nem vagy az! Te sem! Én sem!

Igaza volt, de mégsem éreztem jól magam a bőrömben. Hirtelen megméretettem tudásból, önbizalomból, emberségből, együttérzésből, barátságból, lelkierőből, hitből, elfogadásból, szeretetből…. s tehetetlenül, döbbenten vártam a „van” igazságát.

A barátnőm pár nap múlva felhívott, s a következőt mondta:

- Ha túl leszek a műtéten, akkor első dolgom lesz, hogy mielőbb rendbe jöjjek újra, mind fizikailag, mind lelkileg. Utána pedig gyereket szeretnék. Segítesz?

- Annyira meglepődtem, hogy kiesett a kezemből a telefon…Mi történt? - kérdeztem fennhangon, miközben keresgélve felvetem a készüléket.

- Meggondoltam magam! Beszéltem a párommal, s olyan mértékben megértő és emberi volt, hogy ennek a férfinek, még gyereket is szülnék!

- Ehhez viszont még az esküvő „kínjait” is el kellene viselned. Hosszú fehér ruha, sok ismeretlen vendég, látványos felhajtás….

- Habár nem ismerem régóta a párom, de tudom, hogy ő a kezdetek óta úgy is erre vágyik …. nem bánom, legyen így!

- Őszintén ezt akarod? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Hidd el, tiszta szívemből mondom.

- Mi késztetett arra, hogy szinte a sarkadból kifordulva másként gondolkodj?

- Az, hogy elveszthetem annak lehetőségét, hogy saját magam döntsek az életem történéseitől. Ragaszkodom a szabadságomhoz, ahhoz, hogy   ÉN dönthessem el, hogy mikor, mit akarok!